A Merte sorozat olyan emberek élettörténetét mutatja be, akik egyszer MERTE-k nagyot gondolni, hinni magukban és cselekedni. Azért hozom el az ő elbeszéléseiket, hogy lásd, ha erős a szándék, nincs olyan akadály, amit ne tudnál legyőzni. MERT TE is képes vagy rá.

Szmodics Ági – vagy ahogy fotós néven ismert, Szmocska – a jogi pályát hagyta ott azért, hogy a fő hivatása, az anyaság mellett, egy sokkal kreatívabb, számára örömet jelentő foglalkozásban teljesedhessen ki. Mára keresett fotós, megrendelői sokszor más városokból és néha külföldről is érkeznek hozzá, csakhogy ő örökíthesse meg legfontosabb pillanataikat, életük egy-egy mérföldkövét. A váltás melletti elköteleződés számára erős volt, ám az, hogy a fotózás iránti szenvedélyének hódolhasson, sokszor járt áldozatokkal. Milyen nehézségei voltak az elinduláskor, és miket kellett legyőznie magában, hogy megérkezzen oda, ahol ma van? Ezekről kérdeztem. Bízom abban, hogy erőt és hitet ad az ő története mindazoknak, akik még útkeresésben vannak.

• Ági, hogyan kerültél a jogi pályára?

Szerintem 17-18 évesen nagyon kevesen tudják határozottan, hogy mit szeretnének kezdeni az életükkel, melyik pályát válasszák. Én sem voltam ez alól kivétel, az addigi iskolai éveimet kitűnő eredménnyel végeztem, látszólag mindenben jó voltam, de igazán közel a humán tantárgyak álltak hozzám, az irodalom, a versek világa vonzott, az adott lelki muníciót és sokszor kapaszkodót.

Annyit tudtam, hogy mindenképpen olyan irányba kell indulnom, ahol magyar, történelem tárgyakból van felvételi, végül édesanyám hatására, tanácsára döntöttem a jogi egyetem mellett (ő maga is jogász), és azt mondta, hogy jogi diplomával nagyon sok mindent lehet kezdeni, igen, pl. fotózni is lehet…

így kerültem be az egyetemre, ahol szinte végig éreztem, hogy ez nem az én utam, de egyszerűen nem volt jobb ötletem, így kötelességtudatból végigcsináltam, a kezdeti önmagammal folytatott belső küzdelem után, aminek évfolyamismétlés lett a „jutalma”, végül győzött a jókislány bennem, és egészen a köztársasági ösztöndíjig vittem, de sosem szerettem, sosem adott örömet.

• Dolgoztál valaha jogászként?

Igen, több mint öt évig cégjogász voltam, ami egyfajta kompromisszum volt annak idején, mert az egyetem elvégzése után bíró szerettem volna lenni, de akkor épp nagyon telített volt a pálya. Azt gondolom, hogy nincsenek véletlenek, egyszerűen ma már tudom, hogy ez nem az én irányom lett volna.

Éveken át dolgoztam cégjogászként, becsülettel elláttam a feladataim, de sosem éreztem azt, hogy ez az én utam. Minden nap úgy mentem be a munkahelyemre, hogy na, ma milyen feladatokat kell túlélnem, alig vártam, hogy vége legyen a napnak és hazamehessek, ahol a saját kis világomba visszavonulhatok, verset olvasok, zenét hallgatok, kézműves dolgokban élem ki a bennem szunnyadó alkotót.

Egyszerűen azt éreztem, hogy annyira unalmas, száraz, élettelen a mindennapi szerződésgyártás, problémamegoldás, hogy ez nem én vagyok, én ennél sokkal többre, jobbra, másra vagyok hivatott, csak még mindig nem tudtam, hogy mi az.

Bennem sosem volt elhivatottság a jogászi pálya iránt, egyszerűen elvégeztem a feladataimat, sőt néha még szenvedtem is tőle, nehezemre esett, nem volt komfortos, és folyton piszkált egy gondolat, hogy az nem lehet, hogy ennyi az élet, ahhoz túl sok időt kell munkával tölteni, hogy az ember olyat csináljon, amit ennyire nem szeret, ami csak energiát von el, de nem ad örömet, sikerélményt.

• Mikor jött el az az érzés, hogy valami másba fogsz kezdeni?

Megszülettek a gyermekeim, sok minden átértékelődött bennem, és olyan távol kerültem a jogi pályától, hogy egyszerűen azt éreztem, hogy nem tudok oda visszamenni, nem szeretnék egy irodában ülni napi 8-10 órát.

Ekkor jött a fotózás gondolata, ami egyszer annak idején gyerekként már megérintett, de hosszú időre feledésbe merült, elhatároztam, hogy a gyerekek mellett elkezdek fotózást tanulni, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle, a gyes időszakát, egyféle próbaidőnek tekintettem, ha működik, működik, ha nem, hát megyek vissza a balettba ugrálni. Azt gondolom, hogy a teljesen új élethelyzet hozta magával a változást.

• Milyen érzéseid voltak, mielőtt elindultál az új utadon?

Az a típus vagyok, aki mindent százszor átrág, mielőtt megszületik benne a döntés, sőt még utólag is rágódom dolgokon, hogy vajon jól döntöttem-e, érdekes módon ebben az esetben semmi ilyen nem volt, egyszerűen nem volt tétje, mivel otthon voltam a gyerekekkel, és még volt munkaviszonyom, vagyis nem ugrottam biztosító kötél nélkül, én annál sokkal inkább biztonsági játékos vagyok, mintsem ilyet tegyek, szóval szinte tét és felelősség nélkül kezdtem bele, hobbinak indult, eleinte ingyen fotóztam, kerestem a lehetőségeket, hogy gyakorolhassak, élveztem a tanulási folyamatot, és a gyakorlatot is, szárnyakat kaptam, azt éreztem, hogy megérkeztem, végre otthon vagyok. Alkothatok, teremthetek, adhatok, emberekkel lehetek, akik életének egy-egy fontos eseményét fotók formájában tehetem (majd hogy nem) örökkévalóvá, de legalábbis konzerválhatok egy-egy szép, meghitt pillanatot, amivel örömet okozok, emléket alkotok.

• Mi kellett hozzá, hogy végül elkezdj azzal foglalkozni, ami igazán érdekel?

Azt hiszem az, hogy a magánéletem rendben legyen, hogy végre egyensúlyba és saját családba kerüljek, egészen harminc éves koromig betegesen rettegtem attól, hogy nem lehet gyerekem, hogy nem lesz másik felem. Amint mindez – a félelmeim ellenére – megvalósult, kisimult a magánéletem, végre biztonságban, szeretve éreztem magam és megtapasztalhattam az anyaság semmihez sem fogható érzését, jutott figyelem és energia az életem azon területére, ami még nem volt egyenesben, a munkára, azt tudtam, hogy én nem vagyok jogász, de azt sokáig még nem tudtam, hogy akkor ki vagy mi vagyok én, mi az én utam? Annyit sejtettem, hogy valami kreatív terület lesz…

• Hogyan fogadta a döntésedet a környezeted?

A férjem az első perctől mostanáig támogat mind lelkileg, mind anyagilag, mind a fotózáshoz szükséges szabad idő megteremtésével, a legnagyobb rajongóm, ő még akkor is hitt bennem, amikor én egyáltalán nem hittem magamban, meg a fotózásban.

Azt többször több helyről megkaptam, hogy jó-jó a fotózás, maximum hobbinak, de abból nem lehet megélni. Ezt még nem próbáltam egyébként, mert az elmúlt 10 évben sorra születtek a gyerekeink, a negyedik babánk pár hónapos, így teljes üzemben szinte sosem tudtam a fotózással foglalkozni, az nálam mindig picit másodlagos volt, alapvetően nem vagyok karrierista típus.

Nekem az álmom a család, az anyaság volt, az már teljesült, a fotózás, hogy alkothatok, már csak hab a tortán, ami boldoggá tesz, kikapcsol, egy kis ajtó, amin néha kimegyek, mert szeretem, imádom a gyerekeket, és introvertáltként sosem éreztem magam bezárva a gyerekekkel itthon, de azért jó néha repülni kicsit, és más közegben mozogni. Az álmaimat élem.

• Voltak bizonytalanságaid? Mi segített túljutni rajtuk?

Nekem az az elején komoly lépés volt, hogy azt, ami a szenvedélyem, hobbim, másoknak pénzért csináljam, furcsa volt pénzt kérni érte, és egyébként a teljes szabadság érzés el is veszett ezzel a lépéssel, mert onnantól kezdve, hogy az ember pénzért fotóz (és nem pusztán a maga és mások örömére), jön a felelősség, a határidő, az olykor elégedetlen vagy kevéssé kedves ügyfél, az az engem nagyon bántó hozzáállás, hogy sajnos vannak emberek, akik másokat lenéznek, kevesebbnek gondolnak azért, mert ő a megrendelő, én meg a szolgáltató.

Ez azért bánt, mert én sosem voltam „megélhetési fotós”, azért csinálom, mert örömet ad, és örömet akarok adni, nem egy egyszerű szakmunka, amit végzek, hanem alkotok a magam szabad akaratából. Persze általában nem is tudják, hogy mindezt egy jogi egyetemmel a hátam mögött döntöttem el.

Sokszor éreztem azt, hogy hagyom az egészet, alapvetően sokat rágom magam, hogy nem vagyok elég jó, nem tudok eleget, hogyan lehetett volna még jobbat alkotni stb., és egy-egy ilyen mélypont alkalmával jön az érzés, hogy semmi értelme az egésznek, hogy inkább a családdal kéne azt az időt töltenem, vagy alvással, s nem mások bőrének csinosításával.

• Mi az, ami meggyőzött arról, hogy jól döntöttél? 

Ami engem mozgat ezen a pályán az örömszerzés, hogy másoknak emléket alkossak, hogy megmutassam képekben a köztük lévő érzéseket, a boldogságukat, hogy lelke legyen a képeimnek. Vallom, hogy a fotózás során az alany és az én lelkem találkozik, ebből születik valami egyedi, megismételhetetlen, nem gyártom futószalagon a sorozatokat, fontos hogy mindig újat adjak, mindenkinek mást, hiszen senki sem egyforma, minden sorozat kicsit a gyerekem, benne van a szívem, a lelkem, időt, energiát nem kímélve fotózom, amíg az alany hagyja magát, addig „megyek”, amíg nem érzem, hogy na, megszületett az a pillanat, az a fotó, ami minden fáradtságot megért, mert őszinte, szép pillanatot ragadtam meg, tettem emlékké, s az ügyfél boldog lesz tőle, amitől meg végső soron én leszek boldog.

Nekem a pozitív visszajelzés a hajtóerő, ha az nincs, akkor jó érzés sincs, akkor hiányzik az a lényeg, ami miatt annak idején ott hagytam a jogot.

• Mi volt az első sikered az új pályádon?

Amikor más, általam tisztelt szakmabeli, elismerte a munkám.

• Voltak nem várt nehézségek, amikkel szembe kellett nézned?

Rengeteg magányos óra a számítógép előtt és az azt követő kialvatlanság, én a fotózást mindig is a gyerekek mellett csináltam, akik nem jártak bölcsibe, szóval az óvoda kezdetéig, szinte csak éjjel retusáltam, de aztán újabb és újabb gyermekünk lett, így igazából az elmúlt 8 évben szinte csak éjjel dolgoztam.

Amint egy-egy újabb mérföldkövet jelentő fotós dologba kezdtem, itt elsősorban a tanulásra gondolok, bejelentkezett az újabb baba, és így nem tudtam elvégezni, befejezni stb., így komolyan elgondolkodtam, hogy nem lehet-e ez jelzés odaföntről, hogy nem ez az én utam, de annyira szeretem, hogy végül mindig elhessegettem ezt a gondolatot.

• Hogy döntenél ma? Belevágnál még egyszer?

Hát persze, újra és újra.

• Mit adott neked ez az új pálya? Milyen felismeréseket hozott magadról?

Mindent, amit egy hivatás és az alkotás adhat, de elsősorban örömöt, és elismerést mások részéről. Megélhetem, legalább részben a bennem rejlő fékezhetetlen szabadságvágyat, én osztom be az időmet, sőt egy ideje, én döntöm el, hogy kit fotózok le és kit nem, és ez valahogy sokszor működik anélkül is, hogy nemet kéne mondanom, már a megkeresésből tudom, hogy „az én emberem-e” vagy sem.

Megtanultam, hogy nem kell mindenkinek megfelelnem, és nem kell mindenkit lefotóznom. A jó képekhez kell egyfajta közös rezgés, együttműködés az alany és köztem, ha ez nincs, jönnek a rossz érzések a fotózás során, de az utómunka közben is, ma már igyekszem ezt kerülni, hogy tényleg örömforrás legyen, hiszen ezért hagytam ott anno a jogi pályát.

• Mit tanácsolsz azoknak, akik most állnak váltás előtt?

Merni kell változtatni, ami tudom, hogy sokszor pokoli nehéz, főleg, ha nincs hozzá támogató közeg, a férjem az én védőhálóm, ha zuhanok ott van, sok nehéz pillanat volt, amikor az ő támogatása kellett, elsősorban a lelkemnek, a rosszindulat, bántás, közömbösség megvisel, a fotózáshoz előny a bennem levő nagyfokú érzékenység, segít az alany megnyitásában, hogy őszintén nézzen a kamerámba, letegye az álarcát, viszont sebezhetővé tesz engem.

Szerintem hatalmas különbség van munka és hivatás között, egyszer egy cikkben olvastam, hogy a hivatás az, amit az ember ingyen is elvégezne, folytatna…változtatni sosem késő…átlépni saját árnyékunkat, elhagyni a biztosat (ami lehet jó vagy rossz is) nem könnyű, de végső soron megéri…

Azt gondolom, hogy az ember legbelül mindig tudja, hogy mit szeretne, hallgatni kell arra a belső hangra, el kell menni a szakadék széléig, ha odaért, ott hunyja le a szemét, nyissa ki a szárnyait és repüljön! Repülni jó!

Köszönöm Áginak, amiért megírhattam a történetét, Te pedig Olvasó, ha segítséget szeretnél a céljaidhoz vezető első lépések megtételében, keress bátran!