A Merte sorozat olyan emberek élettörténetét mutatja be, akik egyszer MERTE-k nagyot gondolni, hinni magukban és cselekedni. Azért hozom el az ő elbeszéléseiket, hogy lásd, ha erős a szándék, nincs olyan akadály, amit ne tudnál legyőzni. MERT TE is képes vagy rá.

Szabó Dorottya – vagy ahogy a legtöbben szólítjuk – Dóri, nagy utat járt be, mire az első szakmájától eljutott a mostani hivatásáig. Sokakhoz hasonlóan, az iskola elvégzése után ő sem látta még tisztán, mi szeretne lenni. Jó pár kitérő után végül felnőtt fejjel talált rá arra a munkára, amiben ki tudott teljesedni, s melynek mára már elismert szakembere. Ahhoz, hogy idáig eljusson, sok bátor döntésre és kitartásra volt szüksége. Milyen nehézségei voltak az elinduláskor és miket kellett legyőznie magában, hogy megérkezzen oda, ahol ma van? Ezekről kérdeztem. Bízva abban, hogy erőt és hitet ad az ő története azoknak, akik még útkeresésben vannak.

• Dóri, hogyan választottad az első szakmádat?

Az eredeti szakmám fazekas kismester. Hogy mi vezetett ide? Igazából mindig hagytam magam sodródni az élettel és – most már azt mondom hála Istennek – a szüleim sem akartak soha semerre terelgetni, pláne nem erőszakkal, és soha nem is beszéltek le semmiről. A gimnáziumi érettségi után egy férfiruha üzletben lettem eladó, ami pénzkeresetre ugyan jó volt, de sosem éreztem magam benne otthon, ezért nagyon megörültem a lehetőségnek, amikor egy kerámiaműhelyben dolgozó jó barátnőm szólt, hogy díszítő és restaurátor munkakörbe keresnek valakit magukhoz. Mivel gyerekkorom óta szerettem alkotni, hatalmas örömmel fogadtam a lehetőséget. Nagyon tetszett az agyagozás, így adta magát az út, hogy korongozni is meg kellene tanulni, illetve a szakma minden csínját-bínját elsajátítani. Hát így lettem fazekas.

• Miből állt akkoriban a munkád?

8 évig dolgoztam egyéni vállalkozó fazekasként, az első időkben még a barátnőmmel, később aztán egyedül. Az akkori párom a menedzsmentben sokat támogatott, nélküle nem is ment volna. Kemény munka volt, de megvolt a maga szabadsága minden téren. Mai fejjel úgy gondolom, hogy nagyon átgondolatlanul építettük ezt az üzletet, de akkor a fiatal lélek minden optimizmusát és magabiztosságát beletettük.

A pech az volt, hogy akkoriban még éppen nem volt keletje a kézi készítésű, hazai termékeknek, ezért nem lehetett a kézműves „felárat” sem elkérni. Persze sosem készítettünk semmilyen költség-haszon elemzést, így sok évnyi helyben toporgás világított rá arra, hogy ez bizony nem visz előre.

• Hogy jött az az érzés, hogy valami mást szeretnél csinálni?

A fazekas mesterség gyönyörű szakma, az agyaggal való munka a léleknek is gyógyír, efelől kétségem sincs. De nekem mégis hiányzott belőle a komolyabb szellemi tevékenység. Megfogalmazódott bennem, hogy indulnék valamerre, de fogalmam sem volt, merre. Aztán egy regény adta meg a löketet, aminek a főhőse egy szociológus volt. Ahogy ezt a mondatot elolvastam a könyvben, rögtön jött a felismerés, hogy én szociológus akarok lenni. Elmentem egy felvételi előkészítőre, és ezt követően csont nélkül fölvettek az ELTE-re (ezúton is hálás köszönet a felkészítő tanáromnak!). Ekkor 28 éves voltam, pont 10 évvel idősebb szinte az összes csoporttársamnál.

• Milyen érzéseid voltak, amikor belekezdtél az új tanulmányaidba?

Amikor belevágtam, tele voltam tettvággyal és izgalommal. Őszintén mondom, nem emlékszem, hogy különösebb félelem lett volna bennem, persze vizsgadrukk azért bőven. De bennem volt az a mindent elsöprő bizonyosság, hogy nekem ezt kell csinálnom. Egy szemernyi kétségem nem volt efelől.

• Hogyan fogadta a terveidet a környezeted?

A környezetem támogatott, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy nem beszéltek le róla, de azt nagyon kevés ujjamon meg tudnám számolni, hogy hányan hitték, hogy valóban sikerülni is fog. Még a saját édesanyám sem gondolta, bár engem ez nem igazán zavart.

• Volt-e olyan a képzésed során, hogy azt érezted, inkább hagyod az egészet?

Elég középszerű tanulmányi eredményekkel indultam, de valahogy akkor azt gondoltam: én ennyire vagyok képes. Voltak nyűgös időszakok, mivel nappali tagozat mellett dolgoztam is, mert közben meg is kellett élni valamiből. Ez jó ideig abból állt, hogy hétfőtől csütörtökig egyetem, péntektől vasárnapig munka, de az soha nem merült fel bennem, hogy abbahagyom. Szerettem az egyetemet, a csoporttársaimat és jó pár zseniális tanárom is volt. Közben pedig született két csodálatos fiam is, persze ettől kezdve nélkülözhetetlen volt a családom támogatása, segítsége, de ezt maradéktalanul megkaptam tőlük. Aztán a tanulásba is belejöttem, egyre jobbak lettek az eredményeim, és végül jeles államvizsgával és szakdolgozattal zártam az egyetemet.

• Mi volt az első sikered az új pályádon?

Bár az egyetemet kiváló eredménnyel fejeztem be, nyelvvizsga híján mégsem volt a kezemben diploma. Azt hiszem elmondhatom, hogy halmozottan hátrányos helyzetből indultam neki a munkakeresésnek, „kissé” túlkoros (35 éves) pályakezdőként, két pici gyerekkel és egy majdnem diplomával a kezemben. Még csak interjúra sem hívtak be sehova, pedig bármit elvállaltam volna, mert nagy szükségünk lett volna még egy keresetre. Nem voltak könnyű idők, de soha nem csüggedtünk.

Aztán egy baráti összejövetelen egy beszélgetésből kiderült, hogy az Agrárgazdasági Kutató Intézetbe kollégát keresnek 1 évre szóló kinevezéssel. A később barátnővé és főnökké lett ismerős bátorított, hogy küldjem el neki az önéletrajzom, de őszintén szólva, nem hittem benne, hogy egy szociológusnak köze lehet az agráriumhoz. Aztán egy hét múlva már ott dolgoztam.

Nem tudom elmondani, mennyire boldog voltam, minden várakozásomat felülmúlta ez a munkakör! Viszont itt elvárás volt a diploma, ezért összekaptam magam és angol nyelvből saját felkészüléssel sikeres középfokú, francia nyelvből pedig egy tanfolyammal alapfokú nyelvvizsgát tettem – mindezt fél éven belül.

És közben az is kiderült, hogy egész jó kutató vagyok, és a társadalomtudománynak nagyon is van helye az agráriumban. Ezt leginkább annak köszönhettem, hogy a főnöknőm/mentorom/barátnőm maximálisan hitt bennem, sokkal jobban, mint én saját magamban. Ez tényleg szárnyakat adott, és nagy nehezen én is elkezdtem elhinni, hogy valóban jól csinálom.

A vége az lett, hogy az 1 év letelte után felvettek határozatlan időre. Nem sokkal ezután pedig belevetettem magam a doktori fokozatszerzésbe, amit újabb 5 év tanulás után sikeresen be is fejeztem. Közben kipróbálhattam több munkakört is – kutatói és vezetői feladatokat egyaránt -, idén januártól pedig egy kis tanácsadó cégnél dolgozom egy szuper csapatban.

• Mik voltak számodra a váltásban a legnagyobb nehézségek?

Az egyetlen nehézséget a saját önbizalomhiányom jelentette. Nagyon nehéz volt magabiztosságot teremteni magamban egy olyan közegben, amihez én kevésnek éreztem magam. Ez a munka számtalan olyan feladatot hozott, ami az akkori komfortzónám teljes elhagyását kívánta. Több át nem aludt éjszaka és gyomorgörcs járt ezzel, viszont soha nem hátráltam ki a feladatok alól, mert egyszerűen tudtam, hogy ha törik, ha szakad, ezeket meg kell ugrani. Nem mindegyik sikerült maximális teljesítménnyel, de zömében egész jó vége lett és rengeteget fejlődtem általuk.

Talán még az volt kicsit fura, hogy a kutatói pálya mindenkinek egyenes volt: középiskola után rögtön egyetem, aztán legtöbbjüknél doktori képzés. Én voltam az egyetlen, aki kacskaringós úton kerültem oda sokkal idősebben, mint mások, így a kutatói identitás nálam másként formálódott, mint a kollégáimnál. Persze ezt soha nem éreztette senki velem, ez is egy olyan feladat volt, amit nekem kellett saját magamban elrendezni.

• Hogy döntenél ma?

Semmit sem csinálnék másként.

• Milyen felismeréseket hozott magadról az új pályád?

Azt, hogy elhiggyem, bármire képes vagyok, na meg egy egészen más szintű önértékelést. Sokkal magabiztosabban és határozottabban viszem a mindennapjaimat, nemcsak a munka, hanem az élet minden területén. Persze azért bőven van még hova fejlődni.

• Hol tartasz ma a karrieredben?

Úgy érzem elismert és talán nem nagyképűség azt mondani, hogy keresett szakember lettem. A szuper egyetemi tanáraimnak és kollégáimnak, valamint az évek során szerzett sok-sok tapasztalatnak köszönhetően olyan kutatásmódszertani tudást sikerült összegyűjtenem, amivel könnyen elboldogulok szinte bármilyen szakterületen. Még mindig meg tud lepni, hogy mennyire megbecsülik a munkámat a kollégák, számomra ez a legnagyobb siker és hatalmas öröm is egyben. Nem is vágyom másra.

• Mit tanácsolsz azoknak, akik most állnak változtatás előtt?   

Csak azt tudom mondani, hogy mindig arra menjetek, amerre a szívetek húz, bárki, bármit mond! És hogy a változtatás joga, mindig fennáll, szóval nem kell életre szóló döntéseket hozni. Minden út hoz új lehetőségeket, új kapcsolatokat/barátságokat, ezáltal újabb lehetőségeket. Csak legyetek nyitottak és higgyétek el, hogy bármire képesek vagytok!

Hálás vagyok Dórinak ezért a beszélgetésért, Neked pedig Olvasó, ha segítségre van szükséged a céljaidhoz vezető első lépések megtételében, keress bátran!